Maraton – Mission complete

“Running can change your
mind, body and spirit. When I run
I feel invincible. I feel free.”
Kobe Bryant

Erős kis nap volt ez a mai. Keszthely, napsütés, tömeg, maraton. A pálya többé-kevésbé a régi útvonalon ment, mindösszesen csak megfordult. Hogy ez jobb így vagy sem, nem tudnám eldönteni. Ugyanúgy benne volt 2 szakasz ami teljesen demotivált minden körben, az első az a kastély utáni lejtőt követő rész, a másik meg szinte egyszerre az első frissítőpont után.

Hogy mikor érett meg bennem a maraton lefutásának a gondolata, hogy mi sarkalt erre? Talán most nem ez a lényeg. Megvan, lefutottam, erre készültem február közepe óta és megvan. Most ennek kell örülni, habár kicsit úgy vagyok vele, Gandhi mondta talán valahogy így: A boldogsághoz vezető út nem létezik, az Út maga a boldogság. Fura, van benne valami.

Azt írtam napsütés? Meleg volt, nem annyira mint tavaly, mert legalább nem égetett, de meleg volt. Már a második körben éreztem, hogy meg is szúrt a nap, még mindig érzem. Első két kört még lefutottam, igaz a második kör második felében volt egy kis holtpont. Elég korán, rossz volt belegondolni, mennyi van még hátra. Ilyenkor még nem szabad belegondolni. A 3. körön végigküzdöttem már magam, éreztem, hogy fogy az erőm, de ettől függetlenül szépen egyenletesen, különösebb gondok nélkül megvolt. Egyedül a bal bokám, ami az előző körben elkezdett lüktetni – a bokaszorítók ellenére is – zavart kicsit, de szerencsére a haladásban kevésbé. Ekkor már csak a futásra tudta szintem koncentrálni, hogy menni kell tovább. És ekkor jött a negyedik kör. Utolsó kör, ez úgy felspanolt, hogy végigrobogtam a sétáló utcában. Meg is éreztem. Újabb holtpont, elég kemény, mindegy, utolsó kör. Innen kezdve már tudtam, hogy ha négykézláb is, de beérek. Ennek ellenére mindig csak a következő frissítő pontban tudtam gondolkodni. Ez az a kör amire készültem, igaz soha nem futottam 30 km-nél többet egyhuzamban, de vártam, vágytam rá, hogy megtapasztaljam milyen lesz. Fura ilyet mondani, de meg akartam küzdeni vele, megmérettetni és legyőzni. Azt szokták mondani a maraton 30 km felett kezdődik, kíváncsi voltam rá, és megkaptam, az “íze még kicsit mindig itt van számban”.

Utolsó körben kihagytam a sótablettát, lehet hiba volt. 39. km a vádlim elkezd csipkedni, ráadásul egy kicsit felhősebb idő után megint nagyon tűzött a nap. Az utolsó frissítőpontoknál, már 2-2 pohár folyadék. Persze előre tudom, hogy sok lesz, de muszáj innom. Lötyög is a gyomromban, nem számít, 4 km, lehetek akár lajtos kocsi is, akkor is befutok. Meg lehet a 4 óra, már csak kétezer méter. Éppen az utolsó fordítóba értem, teljesen eltorzult arcú emberek futnak szembe, tudom, a másik oldalról én is pontosan így festek, mosolyogni akkor tudok már csak, amikor egy-egy kisgyerek nagyban tapsol és kiabálja hajrá.

Megérkezik a csipkedés a combomba. Ilyen még nem volt, és a térdhajlatban is érzem. A parkban bele kell sétálnom (taktikai séta?), egyre jobban csipked, nem akarok kifeküdni a cél előtt, amíg abból továbbindulok, az legalább 10 perc. Inkább 2 perc séta és futás újra, jön az emelkedő. Nem számít, futás… már nem lesz meg a 4 óra, de még be kell érni. A vízsugár alatt vagyok már, újra csipked a görcs, mindenhonnan jön, de nem érdekel beérek, úgy haladok át a célon mint egy zerge, de nem örömömben ugrálok, csak próbálok úgy “lépni”, hogy ne görcsöljek be. Érem, sör, vége. 4 óra 4 perc környéke, majd megnézem pontosan ha már fenn lesz a neten. Nem az a fontos. Megvan! Beértem! És még alattam vannak a lábaim, ez biztos, pontosan érzem. (:

Szóval, ilyen ez az első maraton?!

~ Szerző: szvincze - 2012. május 27..